19. század:
A 19. század elejéig a mai Horvátország valamennyi területe Habsburg uralom alá került, mind a törököktől visszafoglalt területek éppúgy, mint Dalmácia, beleértve Dubrovnik (Raguza) várost is. Az egykori Horvátországnak abból a részéből, amely nem került Habsburg kézre, hanem továbbra is török befolyás alatt maradt, a későbbiekben Bosznia-Hercegovina tartomány alakult ki. A horvátlakta vidékek nem alkottak egységes országot a hatalmas Habsburg Birodalmon belül, hanem több politikai egységre osztották őket.
A Magyar Királyságon belül közigazgatásilag mind Horvátországtól, mind Magyarországtól külön kezelték Szlavónia, amely valaha Magyarország szerves része volt és jórészt magyarok lakták. Ekkorra azonban a magyarság már -a török által kiírtva- szinte eltűnt innen, így ebben az időben népesítették be jelentős mértékben a horvát telepesek az elnéptelenedett Szlavóniát.
Ezenkívül külön közigazgatási területnek számított Dalmácia (1797-től osztrák), valamint Isztria is, amely az Osztrák Tengermellékhez tartozott. Sőt, a mai Horvátország jelentős területét elfoglaló úgynevezett katonai határőrvidék is önálló közigazgatási egységet alkotott.
A katonai határőrvidékre a Habsburgok előszeretettel hívtak szerb és részben vlachok fegyvereseket a még török uralom alatt álló Balkánról a Habsburg Birodalom védelmére. A katonai határőrvidéken élő szerbeket a katonai szolgálataikért cserébe a Habsburg uralkodóház a többi népcsoporthoz képest jelentős kiváltságjogokkal ruházta fel.
Az áttelepülés a török kézen lévő Balkánról a Habsburg Birodalom területére így nyilvánvalóan csábító volt, olyannyira, hogy az egykori katonai határőrvidék területén a szerbek gyakorlatilag többségbe kerültek a magyarokkal és horvátokkal szemben. A két ország közjogi viszonyát szabályozó horvát–magyar kiegyezés (1868. évi XXX. tv. Magyarországon, 1868. évi I. tv. Horvátországban) mindenekelőtt kimondotta, hogy a két ország kifelé "egy és ugyanazon állami közösséget képez".
A Magyar Királyságon belül Horvátország "külön territóriummal bíró politikai nemzet", amely "belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír. Így csak 1868-1918 között rendelkezett társországi státusszal.
A horvát–magyar kiegyezés értelmében (1868) a Horvátország és Szlavónia, valamint a volt horvát és szlovén katonai határőrvidék egyesítésével létrehozott Horvát-Szlavónország politikailag egységes terület lett a magyar korona részeként, Isztria és Dalmácia azonban a Monarchia osztrák részéhez tartozott. A 19. században ébredő horvát nacionalista mozgalom egyik legfontosabb célkitűzése valamennyi horvát lakta terület egységesítése volt.
Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlását követően, az első világháború után, Horvátország a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett. Ez az államalakulat 1929-től Jugoszlávia néven ismert. Isztria, Fiume és Dalmácia egy része 1920-1947 között Olaszországé volt. A második világháború idején, sok száz év után, Horvátország ismét független lett egy rövid időre.
A horvát történelemnek erre az időszakára azonban Mussolini fasizmusa és Hitler náci birodalma vetett végzetes árnyékot, a két birodalom közvetlen szomszédságában ugyanis az Ante Pavelić által vezetett ''Független Horvát Állam''-nak nevezett náci bábállam a tengelyhatalmak oldalán állt, és tevékeny részt vállalt a szerbek és zsidók tömegeinek kiirtásában.
A fasizmus és a nácizmus veresége után, Horvátország a szocialista Jugoszlávia egyik föderatív köztársasága lett, amelynek első elnöke, Josip Broz Tito, részben horvát származású volt. 1947-ben pedig az olasz lakosság Jugoszláv Néphadsereg általi több, mint 90%-ának elűzésével, kiírtásval Isztria, Fiume és Dalmácia is Jugoszláviához került.
